Azt már írtam, hogy Afganisztánban rengeteg a közlekedési baleset, de nagyon sok az olyan sérülés is, ami útszéli robbantások, tűzharcok miatt történik. Sőt, mivel boldog, boldogtalan fegyvert hord, gyakran előfordul, hogy véletlenül sül el a ravasz, gyakran gyerekek kezében.

Ez csak néhány példa arra, miért lennének rendkívül fontosak a mentőautók az országban. Csakhogy alig van belőlük, azok sem felszereltek. Ezért a fejlesztésben résztvevő államok jó esetben figyelembe veszik az igényeket: a Magyar Baptista Szeretetszolgálat saját és a magyar állami forrásokból (amelyet segélyezésre különítettek el) három mentőautót adományozott a helyieknek. Ezeket tavaly vitték ki az országba, idén pedig külön tréninget tartottak afgán kórházi dolgozóknak, hogy minél többen tudják használni a modern műszereket, és közben elsősegélynyújtást is oktattak.

Mert hogy Afganisztánban mindenből kevés van: képzett emberekből pláne. Főleg vidéken katasztrofális a helyzet, itt szinte egyáltalán nem találni orvost, mert a veszélyes körülmények miatt a legtöbben a fővárosba mennek dolgozni, vagy külföldre, ha tehetik. Ezért van olyan régió, ahol 300 ezer emberre jut egy orvos. Így már nem is olyan meglepő, hogy 44 év (!!!) a várható élettartam, és minden ötvenedik nő meghal a szüléskor...

hát ezért jelent sokat a segítség, még egyetlen mentőautó is életek százait mentheti meg akár egyetlen év alatt. Úgyhogy belepillantottunk ebbe az oktatásba:

Újra Budapesten! Furcsa volt már messziről látni a város fényeit, ahogy Budapest fölé érkeztünk tegnap este, tizenegynéhány óra utazás után.

Kabulból valószínűleg semmit sem láttunk volna, olyan sötétségbe borul a város esténként. Ráadásul olyan durva porfelhő lebeg a város fölött folyamatosan, hogy emiatt gyakran a környező hegyeket sem lehet látni.

Így is kicsit fájó szívvel indultunk el - még akkor is, ha nehéz körülmények között kellett dolgoznunk. Talán az volt a legnehezebb, hogy körülményes volt eljutni egyik helyről a másikra - hol a dugók miatt (hozzáteszem, érkezéskor az Üllői úton is ugyanolyan dugó fogadott...) hol azért, mert nem lehetett "biztonságos taxit" szerezni. A helyzet persze végül mindig megoldódott, és szinte mindent leforgattunk a dokumentumfilmhez, amit szerettünk volna. A kórházak kicsit sokkolóak voltak (majd a napokban még mutatok egy ortopéd-központot is) de sok érdekes helyen jártunk, sok kedves emberrel megismerkedtünk.

De hát szerda reggel várt ránk a remek afganisztáni légitársaság gépe, ugyanazzal a Safi Airways járattal indutunk haza, mint amivel odafelé mentünk, a személyzet már régi ismerősként üdvözölt minket :) Úgyhogy kicsit több bizalommal ültünk fel a gépre (azokra a városi legendákra pedig próbáltam nem gondolni, amik szerint a pilóták ritkán félnek úgy fel- és leszállástól, mint a kabuli reptéren, annyira nem szabvány szerint épült néhány dolog.)

Lényeg a lényeg: semmi gond nem volt repülés közben, és a reggeli fényben megcsodálhattuk Kabult is madártávlatból, íme:

Szóval bye bye Afganisztán, helló, Madagaszkár, néhány nap múlva jövök. De addig sem marad ez a blog videó nélkül, még maradtak fájlok a flipkamerán...:)

(És mennyivel könnyebb dolgom lesz most, mint eddig: egyszerűen hihetetlen,hogy itthon egy perc alatt "felsuhant" az a videó, ami Afganisztánból két és fél óra alatt küzdötte fel magát)

Víz és kabuli keksz. Ezt viszem magammal a csaknem egynapos útra. Ezt sikerült hirtelen beszerezni hazaindulás előtt, sok időnk nem volt vásárolgatni. Nem sokszor mentünk itt boltba, de azt kell, hogy mondjam, a szinte mindent átitató szegénység, a rozoga utak és a lepusztult épületek után megdöbbentő élmény volt besétálni egy kabuli szupermarketbe... 

Ma leállt az élet Afganisztánban, és még sok más országban, elkezdődött ugyanis az Áldozati Ünnep! Ez a muszlimok egyik legszentebb ünnepe, és a tehetősebbek általában leölnek egy bárányt, és szétosztják a szegények között. Hát ez volt az a nap, amikorra egyetlen afgánnal sem tudtunk semmilyen forgatást leszervezni (nem is csoda, Magyarországon ki akarna mondjuk karácsonykor egy tévéstábbal bajlódni :) 

Viszont nem maradtunk hoppon, igazából ma este nagyon izgalmas forgatásról estünk be a kabuli vendégházba: a kabuli repülőtéren töltöttük az egész napot. Ez egyébként egyszerre polgári és katonai reptér, és most NATO-ISAF parancsnokság alatt működik, ahol a szövetségesek féléves periódusokban váltják egymást. Jelenleg magyarok irányítják. Nagyon kedvesen fogadtak minket, és borzasztóan segítőkészek voltak. Persze biztonsági okokból sok szabályt be kellett tartani, úgyhogy csak nagyon célirányosan tudtunk forgatni. De így is élmény volt, az is, hogy a kifutóról nézhettük végig a naplementét.

Engedélyt kaptunk arra is, hogy az ott működő kórházban forgassunk, ez pont illik a dokumentumfilm tematikájába, amit egész héten forgatunk (segélyezés, egészségügy…egyébként többen kérdeztétek, mikor megy le a film: januárban, az MTV-n) Ami meglepő volt, hogy ebben a kórházban nemcsak katonákat, hanem afgán civileket is ellátnak. Épp akkor hoztak helikopterrel egy fejsérült kisfiút, aki autóbalesetet szenvedett.

Holnap hajnalban (vagyis néhány óra múlva) pedig mehetünk vissza a reptérre, sajnos már azért, hogy hazautazzunk. Kabul-Frankfurt-Budapest. Iszonyú gyorsan elrohant ez a hét, pedig annyi téma van, amit még szívesen leforgattam volna. Ráadásul maradt is jópár videó, amit már nem volt idő ide feltenni – úgyhogy ha hazaérek (inshallah) még megmutatom, milyen ételekkel láttak minket vendégül, és hogy milyen, amikor afgán ápolók újjáélesztést tanulnak egy magyar mentőstől. És holnap hajnalban, ha lesz időm, indulás előtt még felteszem, milyen egy kabuli szupermarket :) Csak el ne aludjak...

Afganisztánt a hatvanas években hippiföldnek hívták, állítólag rengeteg fiatal jött ide a világ minden tájáról, nem kevesen a jó minőségű hasis miatt... akkor még biztonságos volt az ország, sokkal szabadabban éltek a nők is.

Aztán jöttek a háborúk, a szélsőséges eszmék, és a nők elvesztették szinte minden jogukat. Sajnos olyan tradíciók alakultak ki, hogy ha egy nő özvegyen marad, vagy elválik tőle a férje (háromszor ki kell mondania: elválok, elválok, elválok) akkor az asszony magára marad. Ez többnyire azt jelenti, hogy nem lesz, aki eltartsa, bevétel nélkül marad, mivel a nők itt nem nagyon vállalhatnak munkát sem, vidéken legalábbis ez szinte lehetetlen. Úgyhogy marad a koldulás: itt Kabulban gyakran látni az út szélén csoportban ácsorgó, kolduló asszonyokat.

Ezen a helyzeten is próbál segíteni néhány nemzetközi szervezet, azzal, hogy munkát ad a nőknek. Olyat, amit otthon is elvégezhetnek: varrás, szövés, kötés, gyöngyfűzés. Ez persze segít azokon a nőkön is, akik férjnél vannak,hiszen sokszor rokkant a férj, vagy dolgozik, de így is éhezik a család.

Egy ilyen központba látogattunk el, és amikor beszabadultam a nők közé, végre azt is meglestem, mi rejlik a burka alatt! :)  

Többen kérdeztétek, hogy hogyan lehet itt közlekedni. Ez érdekes kérdés. A kulcsszó: a BIZTONSÁGOS TAXI. Ez itt egy konkrét fogalom.

Hogy mi számít biztonságos taxinak? Ez még érdekesebb kérdés.

Amit mondjuk egy helyi, azaz afgán ismerős hív. Ha éppen van ilyen ismerős a közelben, akiben bízol, és ráadásul beszél angolul és valamelyik helyi nyelven is (pl. a darit). Persze itt még nem oldódott meg a probléma. Ha mondjuk forgatsz a városban, és netán van ott valaki, aki tud neked "biztonságos taxit" hívni, akkor még fogalmad sincs, hogy magyarázod el, hová kell mennie. A vendégház ugyanis egy olyan lakónegyed közepén van, ahol minden utca és ház szinte teljesen egyforma, utcatáblák, házszámok nincsenek (vannak, csak senki nem ismeri ezeket...) Még a kapuk is egyformák, egyszer már előfordult, hogy majdnem a szomszédnál dörömböltem.

Ma egy itt dolgozó francia elárulta a megoldás kulcsát. "Trust taxi" - azaz Bizalom Taxi. Ez egy taxitársaság, ahol a diszpécser, sőt az összes sofőr beszél angolul. És kiválóan tájékozódnak. És ismerik a főbb vendégházak helyét!

Persze hogy valójában ki megbízható, és ki nem... ez szerintem relatív.
Összefoglalva: a közlekedés Kabulban egy KÁOSZ. És nemcsak a taxizás miatt...

Viszonylag nyugodtan telt a vasárnap, még külön bejáratú biztonságpolitikai tanácsadónk - a szomszédban lakó brit veterán is azt mondta, hogy oldottabb lett a légkör, és csak a szokásos veszélyekkel kell számolni. A kórházi állapotok és a mérhetetlen szegénység után most megmutatjuk Kabul másik arcát - az otthonában fogadott minket egy parlamenti képviselő, akinek a pazar háza Kabul egyik legvédettebb helyén épült. A férfi egyébként nemesi család sarja, harcolt a szovjetek ellen üldözték (üldözik) őt a tálibok, és azt vallja, hogy minél hamarabb el kell távolítani a jelenlegi kormányt az elnökkel együtt, mert addig nem lehet véget vetni a korrupciónak. A képviselő indult a mostani választásokon is, aminek egyelőre nincs eredménye. Addig is csak akkor megy az utcára, ha nagyon muszáj, mert szerinte jobb félni, mint megijedni. 
 

Végre sikerült feltölteni a videót a kabuli kórházlátogatásunkról, az előző posztban találjátok, amiből az is kiderül persze, hogy épségben visszatértünk. Holnap újra jelentkezem, készül már a friss bejegyzés a kabuli vendégház lila szobájában:)

Visszaértünk egyben a szállásra, minden oké!

Az történt, hogy két újabb robbantásról is hallottunk reggel, ami sajnos azt erősítette meg, hogy külföldiként nem nagyon kéne ma utcára mennünk. Viszont közben délelőtt kaptuk a visszajelzést, hogy csak ma forgathatunk a helyi kórházban, és hát pont ezért jöttünk, nagyon nem szerettük volna kihagyni a lehetőséget... Így aztán elindultunk.

Odafelé kissé aggasztott, hogy megint óriási dugóba keveredtünk a belvárosi forgatag közepén, és ez a legkiszolgáltatottabb helyzet. A helyiek legalábbis mindig azt mondták, hogy épp az ilyen tömeg vonzza az öngyilkos merénylőket, főleg, ha külföldieket látnak ott rostokolni. Jól meg is bámultak minket az autóban, úgyhogy végül alaposan betekertem magam a sállal, és visszafogtam magam, nem forgattam a kocsiból. Végül szerencsésen megjártuk az utat, és a kórházban iszonyúan kedves volt az afgán személyzet. Annyira kedves emberekkel találkozni itt, és tudathasadásos ez az egész állapot, hogy közben meg veszélyes az utcára menni.

Az a furcsa az ilyen helyeken, hogy az ember soha nem tudja, mire ébred - már nem egyszer előfordult, hogy az egész napi forgatásunk meghiúsult, mert olyan körülmények adódtak, hogy reggel el sem tudtunk indulni. Ugyanakkor néha muszáj kockázatokat vállalni, olyan kevés napunk van forgatni. De tény, hogy ma engem is elbizonytalanított, amikor a brit fickó, aki mellesleg veterán katona és most egy helyi biztonsági cégnek dolgozik, csak ennyit mondott: "A tegnapi balhé után nem javaslom, hogy ma az utcára menjetek. Nekem páncélozott autóm van és gépfegyverem, mégse tenném. Persze azt csináltok, amit akartok. De amikor utoljára mondtam ezt egy újságírónak,akkor ő elindult. És most a táliboknál van, még aznap túszul ejtették.Na szép napot, jó munkát!" Azzal otthagyott minket.

A pasas elég meggyőző volt. Úgyhogy hosszas dilemmázás után lemondtuk a reggeli forgatást. De amikor jött a telefon, hogy mehetünk az állami kórházba forgatni...akkor nehéz döntést hoztunk, és elindultunk. Mert tudtuk, hogy kimarad az egyik leglényegesebb helyszín,ha most nem megyünk. A történet - legalábbis ma - jó véget ért. Legyen így holnap is!

Hűséges blognézőim talán még emlékeznek arra, hogy a vb alatt, Dél-Afrikában a kutyáknak vetettem a Vizit :) Hát ez most megbosszulta magát, engem harapott meg egy kutya...biztos a flip kamerám dühítette fel... Nagy baj nem történt, még az interjú is elkészült, ami miatt a kabuli étterem-állatkertbe mentünk. 

Ma már nagyobb problémával szembesültünk, ugyanis mindenki azt mondja, hogy egyelőre az eszünkbe se jusson az utcára menni. Tegnap ugyanis hármas robbantás történt a városban külföldi célpontok ellen, ráadásul a romok eltakarításakor egy amerikai jármű balesetet okozott, amiben több helyi megsérült, egy ember meg is halt. Ezért ma egyetlen külföldinek se tanácsolják, hogy a városban kóricáljon, mert olyan feszült a hangulat, hogy könnyen célponttá válhat. Hát erre a hírre ébredtünk, most válságtanácskozást tartunk Lacival, hogy mi legyen.

Sikerült a videót feltölteni, remélem ennek ti is annyira örültök, mint én :)

A ferihegyi könnyes búcsú után, a frankfurti átszálláskor szembesültünk azzal, hogy az afgán légitársaság járatán folytatjuk az utat Kabulba...Kissé remegő lábbal szálltam fel a gépre, de azt gondoltam, ha már egyszer, négy éve túléltem az utat a szudáni légitársaság gépén (amikor a szemünk láttára szedték darabokra az egyik propellert a kisgép szárnyán) akkor mégiscsak a szerencse gyermekének érezhetem magam... Ergo nincs miért aggódni!

És a táj amúgy is elfeledtetett minden aggodalmat...
A csapathoz csatlakozott Mónika is, aki azért jött Kabulba, hogy a Baptista Szeretetszolgálat programjában különböző oktató tanfolyamokat tartson a helyi asszonyoknak (angol nyelv, egészségügy).
Így hármasban landoltunk, hogy végre belevessük magunkat a kabuli forgatagba!
 

Hát, itt vagyunk, a félnapos repülés után hajnalban megérkeztünk az afgán fővárosba. Remek utunk volt az afganisztáni légitársaság Frankfurt-Kabul járatán, de drága operatőröm, Rácz Laci hiába álmodozott arról, hogy egy fél birkát szolgálnak fel a hét órás úton. Az autentikus lakoma helyett repülőkön megszokott snassz műanyagdobozos csirke-rizs-zöldséget kaptunk, igaz, érdekesen volt megfűszerezve...

Kabul viszont igazi elvarázsolt város. Forgalmas kis utcák, dudálás, óriási por, és a nők meglepően szépek. Már akinek látni az arcát. Érdekes volt, hogy a repülőn utazó nők a landolás pillanatában feltették a kendőt a fejükre. Én sikeresen elszúrtam ezt a dolgot - elfelejtettem kendőt rakni a kézitáskámba, úgyhogy a reptérről a szállásig fedetlen fejjel utaztam...meg is bámultak rendesen az utcán...amíg Laci oda nem adta a sálját, hogy tegyem fel. Amely után persze ugyanúgy megbámultak :) de azért semmi atrocitás nem ért minket. Egyszer tartóztattak fel morcos afgán  katonák, értetlenkedve nézve a kambodzsai vízumot az útlevelemben, de aztán tovább engedtek.

Hamarosan videóban is küldöm érkezésünket, de internetkapcsolat inkább nincs, mint van - azt mondják, egy tádzsik szolgáltató biztosítja a  netet, ami ha igaz,semmi jóra nem számítok...mindenesetre ma este - három és fél(!) órás időeltolódással - kiülök a tetőre a rooter mellé és tolom a cuccot :)


 

Most már mindjárt felszáll a gépem, holnap hajnalban már Afganisztánban leszek, de előtte még beszaladtam a tévébe, elbúcsúzni a kollégáktól. Gundival és Ákossal is összefutottam, aminek azért örültem, mert nosztalgiáztunk egy kicsit, felidéztük közös nyári dél-afrikai élményeinket. Vb, Afrika, meccsek, videoblog - de jó is volt... :)

Azért szerintem találok témát Afganisztánban is bőven, nem aggódom. A Baptista Szeretetszolgálat munkatársaival utazom, akik tavaly mobil rendelőket hoztak létre több helyen, és jól felszerelt mentőautókkal is segítették az országot.

De ugye ott a kérdés, hogy például hogyan lehet megoldani a nők sürgősségi ellátását egy olyan országban, ahol férfi nem érhet idegen nőhöz? És még számtalan ilyen probléma van, ezekről is szeretnék forgatni... Remélem, holnap már kintről jelentkezhetem.

Na, most már tényleg megyek.

Az indulás nem volt épp zökkenőmentes. Eredetileg október 30-án mentem volna Afganisztánba, de előtte való nap kiderült, hogy nem kaptuk meg a vízumot. Kicsomagolás, rohangálás, szervezkedés, aztán újra becsomagolás: vízum a kézben, mehetünk. Az új időpontnál azt is figyelembe kellett venni, hogy november 9-én, vagyis ma lesz a könyvbemutatóm, arról azért nem maradhattam le :) Így november 10-ére tettük az indulást, holnaptól egy hetet töltök kint, a videóban pedig azt is elárulom, miért megyek most újra Afganisztánba, és miért hagyom itthon a tankot.

Egy Frontkóros Naplója: Al Ghaoui Hesna vagyok, a Magyar Televízió tudósítója.

Ez itt az én videoblogom - ha nem is mindig a frontvonalról, de azért izgalmas országokból és néha veszélyes zónákból.

Most például mindjárt indulok Afganisztánba, ahol utoljára tavaly decemberben forgattam, magyar katonáknál. Emlékezetes utazás volt, járőrözéssel és Humvee vezetéssel megspékelve - úgyhogy kezdődjön is a mostani naplóm egy kis retro anyaggal. A blogból kiderül az is, miért hagyom most itthon a kék rohambilit, és megmutatom, mit viszek helyette magammal!